A generációk nyoma

A nehéz acéllemez tompa dörrenéssel hullott a keretébe, végleg elvágva a mögöttük lévő folyosószakaszt. János és Alinda egy elhagyatott kiszolgáló fülkében találták magukat, ahol az alacsony mennyezetről lógó kábelek ritmikusan szikráztak. A porréteggel borított falba süllyesztett régi terminál zöldes fénye lassan gyúlt ki, ahogy az automatika megérezte a közelükben futó vészáramot.
János óvatosan megtisztította a képernyő egy részét. A kolónia szokásos, hideg sorszámai helyett rendszerezetlen betűkkel írt sorok derengtek fel a szerves áramkörök alatt.
– Ez egy régi állomány – mondta tompán a férfi. – Megőrzött törzsadatok a lezárás előtti évekből.
Alinda közelebb lépett, és meleg ujja megállt a karcos üveglap előtt. Tekintete egy kirajzolódó szón akadt meg: Szerdahelyi. A kolónián senki nem viselt nevet, csak szektorkódot és munkafázis-azonosítót. A kijelzőn a lány családjának három nemzedéke szerepelt. A dédapja még a felszíni bioszféra-kutatásban dolgozott gépészként, míg a dédanyját a rendszer a Kolónia megalakulásakor átminősítette: „Biológiai hulladék / átcsoportosítandó”. A nagymamája az utolsó generációhoz tartozott, akik még ismerték a járatok eredeti tervrajzait.
– Ezért tudta a nagymamám, hol találhatók a holt terek – mondta Alinda fojtott hangon. – Nem nosztalgiából mesélt. A családom építette ezeket a szervizaknákat, mielőtt a kolónia átvette volna a teljes ellenőrzést az életünk felett.
A távoli járatok felől az Őrszemek szabályos, fémes lépteinek rezonanciája remegtette meg a padlót. János gyorsan rácsapott a konzol mentőgombjára, miközben a terminál képernyője utolsót villanva sötétbe borult.