A megőrzött árnyék

A vészvezetékek gyenge, ritmikus pulzálása végigvezette őket a szűkülő szervizfolyosón. A sárgás füst lassan elmaradt a hátuk mögött, a levegő itt lenn már nyirkosabb és hűvösebb volt, mint a központi járatokban. A kolónia tompa, állandó morajlása – a pedálgenerátorok és a hűtőventillátorok távoli dübörgése – még ebbe az elhagyott vájatba is elért.
– A nagymamám sokat mesélt a nyitott égboltról – törte meg a csendet Alinda, miközben óvatosan egy kilógó, rozsdás csővezeték alá hajolt. – Azt mondta, a harmincas években az emberek még nem sorszámok alapján kapták a fejadagot, és a gondolataikat sem kellett megosztaniuk a hálózattal. Volt egy papírlapja, amit az inge bélésébe varrva őrzött. Egy fát ábrázolt. Nem fémből, hanem élő ágakból.
János megállt egy félig nyitott nyomáskiegyenlítő zsilipnél. Meghúzta a kézi kart, ami nyikorogva engedett a feszítésnek.
– A rendszer törli az ilyen képeket, Alinda. Az emlékezet teher a kolóniának, mert lassítja a termelést és kérdéseket szül. De amíg őrzöd, a hálózat nem birtokol teljesen.
A járat mélyéből fémes csattanás visszhangzott: az automatikus biztonsági ajtók egymás után záródtak le a túlterhelt zónában. A szabadon őrzött emlék nem csupán nosztalgia volt, hanem az egyetlen menedék a kiszámított valóság elől. A két bujkáló nem állhatott meg: átléptek a zsilipen, mielőtt a nehéz acéllemez végleg elvágta volna az utat az ellenőrző pont felé.