A zárlat sötétje

A sárgás kijelző hirtelen éles, kékes fénnyel villant fel, és a szűk járatot átható sercegés töltötte be. A kolónia túlterhelt hálózata ingadozott; a távolabbi L-szektor dinamóinak egyenetlen üteme átterjedt az elfeledett alrendszerre is. A vezetékekben felgyülemlett túlfeszültség végigfutott a falba süllyesztött csöveken, és a régi terminál zümmögése panaszos visításba csapott át.
– Húzódj vissza! – nyúlt János Alinda karja felé, és hátrahúzta a lányt, mielőtt a berendezés burkolata mögül kipattant volna az első zárlatos szikra.
A képernyőn futó nevek és adattöredékek egyetlen égett csíkban mosódtak össze, majd a monitor halk pattanással sötétült el. A csatorna mélyén csípős füstszag terjengett. A mennyezeti kábelek gúnyosan pulzáltak: a kolónia csillapíthatatlan energiaéhsége végleg megfojtotta a régi regisztert, elvágva a további keresés lehetőségét.
– A főhálózat megint ingadozik – sziszegte János, miközben a falhoz lapulva a folyosó sötétjét kémlelte. – Ha a rendszer észleli az áramkiesést ebben a vakzónában, a szervizautomaták ideirányítják a még működő Őrszemeket.
Alinda megkeményítette a tartását. Bár a sötét visszahullott rájuk, az imént olvasott tényeket már nem vehette el tőlük a hálózat zárlata.
– Nem maradhatunk itt – mondta halkan a lány. – Ha a rendszer automatikusan lezárja a túlterhelt szakaszt, ránk szakadnak a biztonsági ajtók.
Elhagyták a felhevült terminál fülkéjét, és a fal melletti, halványan izzó vészvezetékeket követve elindultak a mélyebb összekötő folyosó felé.