A füstbe borult folyosó

Alinda óvatos, halk léptekkel haladt előre a sárgásan pislákoló folyosón. A sűrű, égett műanyag- és ózonszag itt még fojtogatóbb volt, mint a szellőzőjáratban. A falba süllyesztett kijelzők összevissza villogtak, képtelenül arra, hogy visszaálljanak a kolónia megszokott hálózati ritmusára.
A következő elágazásnál csendes rémület fogadta. Egy nyitott szervizfülke előtt egy idős dinamós munkás mozdulatlan teste feküdt a fémlemez burkolaton. A túlfeszültség miatt kiszakadó ívkisülés közvetlenül a főkapcsolót érte, amelyet a férfi még kétségbeesetten próbált manuálisan lekapcsolni. A ruhája széle még füstölt, megperzselt arcára ráfagyott az utolsó görcsös áramütés fájdalma.
A halott mellett orszemb-3 gubbasztott a falnak támaszkodva. A páncélos alakból teljesen hiányzott a megszokott gépies szigor; remegett a félelemtől, ahogy a megperzselt testet és a kiégett kontrollpanelt nézte. A kolónia szigorú protokollja nem készítette fel az őröket arra a helyzetre, amikor maga a rendszer pusztítja el a humán erőforrást a túlterheltség miatt.
– Halott… – mormolta az őr rekedten, és fel sem nézett, ahogy meghallotta Alinda lépteit. – A bio-kvóta odavan. A hálózat megevett egy embert.
Alindát gyomorig hatoló hideg járta át. A halál nyers, elkerülhetetlen jelenléte megdermesztette a lábát, de tudta, hogy ha most megtorpan, a rendszer hamarosan teljesen lezárja az egész szektort. Átlépett a még szikrázó kábelek és a mozdulatlan test felett, majd gyors léptekkel indult tovább az L-lakó szektor sötétbe borult ajtói felé.