A fotonok jussa

A vaksötétben az ember hamar átértékeli a prioritásait. János például azon kapta magát, hogy visszasírja a kolónia pedálteremének savanyú bűzét, ahol legalább tudta, hogy ha elájul, a szomszéd úgyis arcon csapja a lendkerékkel. Most viszont a zúgó, szűk járatban csak az Őrszemek rezonanciája masszírozta a dobhártyájukat, teljesen ingyen és bérmentve.
Alinda egy jókora rézcsappantyúnak feszült, ami a fémfáradtság és a makacsság tökéletes ötvözeteként visszarúgott. „Itt kell lennie a szellőzőnek” – hördült fel, miközben Az Új Lakó egy görbe feszítővasat próbált betuszakolni a résbe. A vas megreccsent, de a retesz végül megadta magát, s a három dühös lázadó egy szűk, száraz levegőjű kamrába zuhant.
A lámpák bizonytalan fénykörében nem aranykincsek, hanem egy rohadó kapcsolótábla villant meg, fölötte a falra mázolt felirattal: „Napfény Örökösei – A foton nem adó, hanem juss!”
– Zseniális – morogta János, miközben megtörölte az izzadt homlokát. – Tehát nem bölcs próféták voltak, hanem egy csapat elégedetlen villanyszerelő, akik nem akartak pluszműszakot tekerni a világításért.
Az Új Lakó dühösen megkopogtatta a falba épített bypass-vezetéket. A hevenyészett hálózat válaszul halk szikrával felpislákolt, s a mennyezeti rácsból hirtelen langyos huzat csapott le rájuk. A Napfény Örökösei nem szent szövegeket hagytak maguk után, hanem egy tiltott átkötést, ami közvetlenül a felszíni kollektort csapolta meg. Az Őrszemek zúgása a hátuk mögött felerősödött, de Alinda arcán az elszántság mellé végre felszökött a dac is: a fényhez való jogot nem kérni kell a rendszertől, hanem elvenni tőle.