Az ívfény árnyéka

A feszültség szinte megszilárdult a szűk kamrában. Az Új Lakó dühétől fűtve nem mérlegelt: megragadta a bypass fővezetékének csupasz rézsodronyát, hogy teljesen rákapcsolja a rendszert a rejtett hálózatra. A válasz azonban nem puszta fény volt, hanem a kolónia eltemetett védelmi rendszerének gyilkos visszacsatolása.
Kékes ívfény csapott ki a rohadó kapcsolótáblából, egyetlen éles, fémes robbanással. Az Új Lakó teste görcsbe rándult, a levegőt megsavanyította az égett hús és az ózon szaga. Egyetlen kiáltás sem hagyta el a torkát; amikor a kisülések megszűntek, a földre zuhant, szemeiben a fény végleg kialudt. A kolónia nem tárgyalt és nem büntetett morálisan: puszta logikával likvidálta a fenyegetést.
János a falnak lapult, torkában dobogott a szíve. Az Új Lakó élettelen alakja felett fojtogató csend terült el, amelyet csak a rácsok mögül áradó langyos, feleslegesen keringő levegő halk süvítése tört meg. Alinda térdre esett a halott mellett. Dühét egy szempillantás alatt váltotta fel a dermesztő felismerés: a kolónia nemcsak az életüket szívta el nap mint nap a pedáloknál, de a legkisebb hiba esetén gondolkodás nélkül el is dobta a testüket.
A járat végében az Őrszemek morajlása közeledett. Nem siettek. A rendszer tudta, hogy a halál nem menekül el, s a megmaradtaknak sincs hová futniuk a sziklába vájt sírboltból.