A fogság időszámítása

A 14-es fülke ajtajának gumipereme halk sziszegéssel engedte át őket. A szűk, fémlemezből hegesztett térben már érezni lehetett a falakon végigfutó rejtett fűtőszálak langyosságát. Nagymama a dohos szivacsmatrac szélén ült, elnyűtt, szürke kolónia-köpenyét szorosan a mellkasára húzva. Törékeny ujjai a burkolat nyers felületét simogatták, ahol az imént életre kelt a lopott energia.
– Megcsináltátok – suttogta az idős asszony, s tekintete a fémrácson át szűrődő gyenge fényre tévedt. – Pontosan olyan ez a meleg, mint amilyenről apám mesélt. Kétszáz éve, amikor kétezer-ötvenben lezárták a gátakat, a felszíni Házak még valódi napfényből tartották meg a hőfokot. Azóta nekünk csak ez a kábelszagú langyosság jutott.
Alinda leült a Nagymama mellé a keskeny padkára. A lány számára a kétezer-ötvenes évszám nem jelentett többet a szektorbejárati kőbe vésett dátumnál: a kolónia időszámításának kezdetét, a fogság születését. Négy generáció nőtt fel úgy a zárt járatokban, hogy az égbolt fogalmát csupán a technikusok elmosódott rajzaiból ismerték.
János az ajtónyílásban maradt, óvatosan figyelte a folyosó visszhangjait. Az Őrszemek lépteinek fémes kopogása ritmikus rendet vágott a kolónia állandó zúgásába. A rendszer 2050 óta csak kalóriát és leadott munkát regisztrált, az emberi testet egyszerű hősugárzóként kezelve. Ám ebben a parányi, felmelegedett fülkében most valami olyan történt, amit a központi számláló sosem tudott kiszámítani: az emlékezés makacs, elfojthatatlan vágya.