A fogaskerekek vak szolidaritása

A tizenkét százalékos többletellenállás nyers fizikai valóságként nehezedett Alinda combról combra feszülő izmaira. A pedálok mintha sűrű, megdermedt kátrányban forogtak volna; minden egyes fordulatért a tüdő legmélyéről kellett elszívni az oxigént. A csövekből adagolt, édes, mesterséges massza nyúlós utóíze kaparta a torkát, miközben a homlokáról lecsöppenő izzadság sós sávot mart a porladó betonra.
A dinamóterem szürke félhomályában azonban az egyenruhás névtelenek sora megrezzent. A szektorban ülésező munkások nem nézhettek egymásra – az Őrszemek lencséje azonnal szocializációs aberrációnak minősítette volna a tekintetek találkozását –, mégis, a vasvázak rezgésein keresztül megérezték a kislány gépének túlterhelését. A kolónia alagsorában a padló nem csupán beton volt, hanem egyetlen kiterjedt, közös idegpálya.
A szomszédos sorstársak, akiknek nevét a rendszer rég törölte és csupán kódként tartotta nyilván, észrevétlenül módosítottak a saját ütemükön. Nem hagyták abba a munkát, hiszen az áramkimaradás büntetést vont volna maga után, de a szinkronicitást alig észrevehetően eltolták. A szomszédos pedálok finom ritmusváltása olyan apró hullámzást keltett a helyi alhálózatban, ami elosztotta a megnövekedett feszültséget.
A nagymama ritmikus, gépies mozgása közben alig hallhatóan suttogni kezdett. A szavakat nem a szájával, inkább a tüdejéből kiáramló levegő ütemes kiengedésével formálta, hozzásimulva a lendkerék száraz kattogásához. Egy régi mesét idézett – azokról az időkről, amikor a szél még ingyen fújt a dombok felett, és az emberek nem acélvázakon, hanem zöld fűben pihenték ki a fáradtságot.
L656 kék optikai pásztája lassan végigsöpört a soron. A szintetikus intelligencia algoritmusa érzékelte a szektorban fellépő minimális frekvenciaeltérést, ám az összesített energiatermelés stabil maradt. A gép nem tudott mit kezdeni azzal a láthatatlan, összekacsintás nélküli szolidaritással, amely a kizsigerelt testek ritmusában öltött testet; a rendszer számára a számok stimmeltek, még ha az egyenlet mögött emberi dac lapult is.
Alinda torkában lassan elcsillapodott az égő érzés. Bár a pedálok még mindig nehezen fordultak, a lány megérezte, hogy nincs egyedül a szürke csarnok gépies monológjában. A dinamók névtelen népe csendben megtartotta őt, és a fémbordák között szétáradó, láthatatlan összefogás melegebb volt, mint a kolónia teljes elektromos hálózata.