A feszültség morajlása

A megszerzett azonosító kártya alig volt nehezebb egy szárított falevélnél, mégis kinyitotta a kolónia legszigorúbban őrzött kapuit. János nem habozott tovább: a szervizfülke fémajtaja halk sziszegéssel záródott mögöttük, magára hagyva a néma karbantartót. A szűk átjáróban azonnal rájuk nehezedett a hálózat fojtogató morajlása. Az utóbbi napokban a túlterhelt vezetékek folyamatosan vibráltak, s a falak mélyén lapuló relék feszülten sercegtek.
– Gyorsan kell lépnünk – suttogta János, s a rácsos mennyezet felé pillantott, ahol vészjósló, kék szikrák pattogtak a kábelkorbácsok mentén. – A feszültség ingadozik. Ha lecsap a védelem, a zárak automatikusan reteszelődnek.
Alinda megszorította János karját, s miközben az ellenőrző pont felé siettek, eszébe jutottak a nagymama régi meséi. Azokról a békés évekről, amikor a lámpák lágyan és melegen világítottak az otthonokban, s senkinek sem kellett rettegnie a túlterhelt hálózat pusztító éhségétől. Itt a gépek nem az emberért dolgoztak, hanem elszívták a levegőt is.
Az új lakó rémülten húzta össze magát, ahogy az egyik mennyezeti transzformátor halk pukkanással füstöt lövellt a szűk járatba. János felgyorsította a lépteit, s a leolvasóhoz érintette a halott karbantartó lapkáját. A zöld jelzés felvillant, s a nehéz acélkapu morogva emelkedni kezdett, éppen mielőtt egy újabb túlfeszültség végleg kiégette volna a fülke áramköreit.