A megnyílt küszöb mögött

Az acélkapu súlyos csattanással hullott vissza mögöttük, elvágva a kiégett fülke füstös sercegését. A zárt ajtó túloldalán hirtelen csend szakadt rájuk – egy olyan mély, szokatlan csend, amilyet a kolónia zakatoló szektoraiban szinte sosem lehetett tapasztalni. Az elfeledett járat nyirkos falai között csak a saját zakatoló légzésük visszhangzott.
– Bejutottunk – suttogta János, miközben elrakta a leolvasó kártyáját. Ujjai remegtek a kimerültségtől, mégis volt a tekintetében valami megingathatatlan elszántság. A fali lámpák itt már alig pislákoltak, de ez a halvány, borostyánsárga fény melegebbnek tűnt a szervizalagutak hideg kék szikráinál.
Alinda megérintette a hideg sziklafalat, s mélyet lélegzett. A levegőnek itt nem volt fémes mellékíze, mintha a régi hálózat elfeledett csatornái még őriznének valamit a külvilág tisztaságából. Az új lakó megkönnyebbülten támaszkodott a falnak, megviselt arcán felcsillant a remény első halvány jele.
– Mit teszünk most? – kérdezte a jövevény, hangjában a kolónia lakóira jellemző örökös bizonytalansággal. – Ha észreveszik a hiányunkat, az Őrszemek átfésülik a szektort.
– Nem vagyunk többé puszta számsorok a rendszerben – felelte Alinda halk, de határozott hangon, magában idézve a nagymama régi szavait az emberi tartásról. – Amíg nem engedjük, hogy a gépek üteme szabja meg, hogyan érzünk és figyelünk egymásra, addig szabadok maradunk. A halott karbantartó emléke sem lehet hiábavaló.
János bólintott, s intett a sötétbe nyúló járat felé. A távolban a szellőzők hűvös huzata csapott le rájuk, s a csővezetékek hálója mögött felderengeni látszott egy elfeledett átjáró kontúrja. Megtették az első igazi lépést a saját sorsuk felé.