A fény jussa — új fordulat

A sziszegő résből kiáramló sűrű, dohszagú levegő megremegtette a fülke mélyén megbúvó falmaradványokat. A padló alatt egy régen elfeledett hidro-pneumatikus vezeték csattant, majd a sziklafal egy tenyérnyi sávban hátracsúszott, feltárva egy szűk, meredeken lefelé lejtő járatot.
János előrelépett, lámpája halvány fénycsóváját a nyílásba irányította. A falakba ott már nem a kolónia megszokott, durva betonját öntötték, hanem régi fémlapokat illesztettek, melyeken halvány, sárgaréz futtatás nyoma csillogott a por alatt.
– A felső kupola szellőzője… – suttogta Az Új Lakó, ahogy megbabonázva követte a fémlemezeken futó vésést. – A Napfény Örökösei… Így nevezték azokat a technikusokat, akik a lezárás előtt még közvetlenül a fenti kollektorokat gondozták. Ők juttatták el a fényt a szektorokba, mielőtt az Őrszemek átvették volna a felügyeletet.
Alinda megérintette a hűvös fémet. A nagymama emlékei hirtelen kézzelfogható valósággá váltak: a családja nem puszta dinamóhajtókból állt, hanem azokból, akiknek születési joga volt a fenti fény felett. Az Őrszemek elvették ezt a jussot, és puszta energiatermelőkké korlátozták az embereket.
– A hálózat már regisztrálta a nyomáscsökkenést – mondta János, feszülten visszanézve a lezárt retesz felé, ahonnan tompa fémcsikorgás visszhangzott. – Nincs sok időnk. Ha átlépünk ezen a küszöbön, végleg kivonjuk magunkat a kolónia rendjéből.
Alinda nem habozott, elsőként lépett be a szűk járatba.
– Nem hajtjuk tovább a dinamókat – mondta, és hangja visszahajlott a szűk alagútban. – Visszavesszük, ami a miénk.