A falak suttogása

A villódzó kijelző, bár halvány volt, fogva tartotta a tekintetüket. János ösztönösen kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a feliratot, de Alinda apró mozdulattal megállította. Nem volt szükség arra, hogy a szöveg eltűnjön, vagy a kijelző elhallgasson. A szavak már elültették a magvaikat. „Hogy leszel ember, amikor már csak energia vagy?” – ismételte magában Alinda, és a nagymama fátyolos hangja csengett a fülében. „Apád is mindig arról beszélt… a lélekről, ami több, mint a pedálokba pumpált erő.”
Ez nem egy egyszerű történet volt a múltról, hanem egy egyenes kérdés, ami a jelenükbe vágott. Apja, akit alig ismert, aki egy rejtélyes „balesetben” tűnt el évekkel ezelőtt, most a falon keresztül szólította meg. A spirál, a karcolások, a füzetlap – mind az ő csendes lázadásának jelei voltak. A `alinda-csaladja` története már nem csak régi mesék halmaza volt; egy élénk, lüktető valóság, ami a kezükben volt. Az Új Lakó arcán is megjelent a felismerés árnyéka. „Ez… ez nem egy napló. Ez egy térkép. Egy térkép a múlthoz.”
János összevonta a szemöldökét. „De hova vezet?” A `tulterhelt-halozat` zúgása most már olyan volt, mint egy vészjelző, egyre hangosabban suttogta, hogy idejük fogy. Az Őrszemek hamarosan megtalálják őket, a kolónia nem tűri a hiányzókat, a rendszert megbénító anomáliát. Alinda ujjai újra végigsimítottak a kijelzőn. A felirat nem változott, de a fénye mintha erősödött volna, halványan megvilágítva a repedéseket a falon, melyek eddig rejtve maradtak a sötétségben.
„A nagymama mesélt a ‘Fény Őrzőiről’,” suttogta Alinda, hangjában most már elszántság vibrált, nem félelem. „Azokról, akik nem engedték, hogy a kolónia elfeledtesse velük, kik is ők valójában. Apám is közéjük tartozott. Ez az örökségem.” A `lázadás-szikra` már nem csak parázs volt, hanem egy apró láng, ami melegen égett a szívében. A `mi-lesz-vele` és `hogy-lesz-az-ember` kérdései már nem elvont fogalmak voltak, hanem személyesek. Valósággá váltak.
Az Új Lakó hirtelen a kijelző alá mutatott. „Nézzétek. Itt van még valami.” Egy alig látható, apró nyílás volt, elrejtve a por és a korom alatt. Alinda eltolta az ujjaival a koszt, és egy finom kattanás hallatszott, mintha valami mechanizmus mozdult volna meg a fal mélyén. Aztán egy halk, de határozott sziszegés töltötte be a fülkét. A zárt ajtó mögül most már nem csak az Őrszemek zúgása hallatszott, hanem egy másik, mélyebb, ismeretlen hang, ami mintha közeledett volna. A folyosó sötétjéből. A három fiatal egymásra nézett, arcukon a remény és a riadalom furcsa elegye. Tovább kellett menniük. Nincs visszaút.