A múlt kérdése

A lámpa végleg megadta magát, egy utolsó, kétségbeesett villanással elnyelve a sötétségben. A *túlterhelt-halozat* morgása már mély, zúgó hangként hatolt át a falakon. A három hiányzó pedálozó súlyos terhet rótt a rendszerre, az Őrszemek hálózata érezte a diszharmóniát.
Alinda remegő ujjal simította végig a falon lévő, apja által hagyott karcolásokat. A spirál szimbólum hideg volt, mégis ismerős érzést ébresztett benne. „Nagymama mesélt ilyesmiről…” – suttogta. „A régi idők jelei. Ahol az emberek még szabadon gondolkodtak.” János közelebb húzódott. „Mi van, ha ez nem csak egy napló?” – kérdezte, kezében szorítva a füzetlapot.
Az Új Lakó körülnézett a sötétségben, hallgatózott. „Valami van itt még. Érzem. Valami, ami nem a mi időnk része.” Hirtelen Alinda ujjai alatt egy kis mélyedésbe botlott, amit a penész és a sötétség rejtett el. Egy kijelző, ami az érintésre halványan felizzott. Szöveg jelent meg rajta, furcsa, mégis ismerős karakterekkel.
A kijelzőn a szavak lassan rajzolódtak ki: „Hogy leszel ember, amikor már csak energia vagy?” Egy másik sor követte: „Mit teszel, ha a múlt suttog, de a jövő süket?” A szöveg a reménytelenség és a kitartás elegyét hordozta. Alinda érezte, ahogy apja nyoma, az üzenet és a nagymama meséi összefonódnak egyetlen, hatalmas kérdéssé. Ez nem csak egy rejtett üzenet volt; ez egy felhívás, egy próbatétel. A *szabad-emlek* elsöprő erővel vibrált a levegőben. Jánosra nézett, majd Az Új Lakóra. A félelem helyét lassan átvette valami más, valami, ami a *lázadás-szikra* első parazsát jelentette a szívében. Az Őrszemek zúgása felerősödött, mintha éreznék a változást. De itt, a mélyben, valami sokkal régebbi és erősebb ébredt.