A hálózat zokogása

A kapu tompa, végleges dörrenéssel zárult be mögöttük. Teljes sötétség borult rájuk, olyan mélységes, hogy még a levegő is nehéznek tűnt tőle. Alinda reszketve szorította magához a füzetet, mintha az lenne az egyetlen kapocs a valóság és a most kezdődő bizonytalanság között. János keze Az Új Lakó vállán pihent, inkább támaszként, mint megnyugtatásként.
„Ez az, amiért az Őrszemek nem szeretik a spontaneitást” – suttogta János, hangja alig hallhatóan rezgett. „Minden rendszert megborít.” Valóban, a kolónia mélyén, a főgenerátor egységben, az ellenőrzőpultok már diszkréten vibráltak. Nem hatalmas robbanás, nem drámai hibaüzenet, csupán egy apró, észrevétlen ingadozás, egy minimális túlterhelés, ami pont elég volt ahhoz, hogy a *túlterhelt-halozat* minden apró, idegrendszerként összefonódó pontján vörösen pislákoló figyelmeztetések ezrei villanjanak fel. Három pedálozó hiánya – mintha három fogaskerék esett volna ki egy precíziós óraműből. A rendszer nem hibázott, de a hatékonyság minimálisan csökkent, pont abban a keskeny sávban, ahol még tolerálható volt. Egyelőre.
Az Új Lakó előhúzott egy régi, zseblámpának látszó eszközt. A fénye remegett, mint egy fáradt szívverés, alig világította meg az előttük elnyúló, szűk lépcsősort. A falakon nedves, algás foltok éktelenkedtek, mintha a kolónia bőre penészedett volna a mélyben. „Ez a fény… instabil” – mondta Az Új Lakó. „Nem a központi hálózat táplálja.”
Alinda szeme hozzászokott a félhomályhoz. „Apám itt járt” – ismételte, mintha a szavak erőt adnának neki. „Látjátok a jeleket? Ezek nem a kolónia számai.” A falon halvány, karcolt ábrák látszódtak, mintha valaki üzenetet hagyott volna az utókor számára, vagy csak az unalmát űzte volna egy örökké tartó börtönben. Egy különös, csigavonalas szimbólum ismétlődött, ami Alindának furcsa módon ismerős volt, mégsem tudta, honnan. Valami olyasmi, amit talán a nagymama mesélt, a régi világ képeiről.
János a füzetlapot nézte, majd a falra. „Ez nem egy térkép. Ez… egy napló.” A sziklába vájt üregekben, a régi lépcsőfokok repedéseiben emberi jelenlét szagát érezték. Nem frisset, sokkal inkább egy rég elfeledett illatot, ami a remény és a kétségbeesés fura keveréke volt. Mintha valakinek a csendes lehelete rekedt volna meg a falak között.
„Mégis mi lehet ez a hely?” – kérdezte Az Új Lakó, a kezében lévő lámpa fénye egyre halványabbá vált. A *túlterhelt-halozat* a mélyben is éreztette hatását, ha csak egy régi, elfeledett áramkörön keresztül is. A kolónia nem szerette a titkokat. És a jelek szerint a hálózat sem.