Az elvett fény joga

Alinda belépett a járatba. A fémlemezek rideg tapintása azonnal körülölelte, a levegő fülledt volt, évtizedek pora rakódott le a használaton kívüli szellőzőrácsokba. A meredek lejtőn óvatosan ereszkedett, kezét a falon végigsimítva, ahol a sárgaréz futtatás még éppen kivehető volt. Minden lépés mélyebbre vitte őket a kolónia elfeledett múltjába.
János szorosan a nyomában haladt, lámpájának sugara táncolt a rozsdás falakon. A fülke bejáratánál hallatszó tompa csikorgás elhalt, de a hálózat figyelmeztető jelei továbbra is lüktettek a tudatában. A járat mögül, a kupola szerkezetének mélyéből halk morajlás hallatszott. A kolónia falai mintha megmozdultak volna, jelezve a rendszerből való kivonulásukat.
Az Új Lakó utolsóként csúszott be, tekintetében a felfedezés izgalma keveredett a leleplezés súlyával. A Napfény Örököseinek jelképei, stilizált napsugarak és kör alakú pecsétek sorjáztak a falon, néma tanúként. Ezek a jelek nem csupán a múlt lenyomatai voltak, hanem egy ígéret, egy rég elfeledett hatalom emlékei.
Alinda megállt. Felfelé nézett a szűk alagútban, mintha a kolónia egész súlyát érezte volna a feje felett. A morajlás elhalóban volt, de a levegőben maradt egy feszült csend, élesebben jelezve a veszélyt, mint bármilyen riasztó. Ez már nem puszta engedetlenség volt; ez egy nyílt hadüzenet a rendszer ellen, egy szikra, ami lángra lobbanthatja az elnyomott generációk elégedetlenségét. Az elhatározás, hogy leállítják a dinamókat, most szilárdabb volt, mint valaha.
János Alinda mellé lépett, tekintetük találkozott. Szavak nélkül értették, hogy mostantól nincs visszaút. Az Új Lakó a falra mutatott, ahol egy régen bevésett, halvány szöveg volt olvasható: „A fény jussa nem adatik, elvétetik.” Ez a mondat megerősítette Alinda szívében azt a bizonyosságot, hogy amit tesznek, az nemcsak lázadás, hanem egy elveszett igazság visszaszerzése. A kolónia napirendje immár nem nyomhatta el őket.