A fenti világ jussa

Alinda nesztelenül visszalépett a fülkébe, és magára rántotta a nehéz reteszt. A fém szárazon kattant, kizárva a folyosó nyirkos, gőzös zajait, de a bezártság fojtogató érzése csak még nehezebben nehezedett a mellkasára.
– Halkabban! – suttogta feszülten, miközben szemeivel a sarokban reszkető Gábor bácsit kereste. – A szektorőrök bármelyik pillanatban megkezdhetik a műszakváltást. Ha meghallják ezt, egyikünk sem éri meg a reggeli masszaosztást.
A sérült katona dacosan felszisszent, de elhallgatott, ahogy a sebéből újabb vörös csík szivárgott végig a piszkos zubbonya ujján. János-g534 óvatosan nyúlt a férfi vállához, igyekezve csillapítani a feszültséget, miközben Nagymama csendesen megszólalt a homályból:
– A külső határon még láttad az igazi eget, ugye? – kérdezte halk, remegő hangon. – Ott, ahol a napfény örökösei még harcolnak a jussukért. Akik nem hajlandók a sötét járatokban, a pedálokat taposva leélni az életüket.
A 84-es alany lassan bólintott, tekintetében a fájdalom mellett a régi világ büszkesége derengett fel.
– Az Őrszemek kisajátították a fenti szektorok energiáját. De a fény nem az övék. Mi vagyunk az örökösök, még ha most ebből a penészes fülkéből kell is újraépítenünk mindent – sziszegte rekedten.
Gábor bácsi ijedten rázta a fejét, feszülten hallgatva a folyosó felől szűrődő halk, ritmikus fémes koppanásokat. A kolónia könyörtelen napirendje nem tűrt halasztást: a járőr közeledett. Alinda tudta, hogy a puszta dac nem menti meg őket. Megfogta a katona ép karját, jelezve Jánosnak, hogy segítsen. Muszáj volt a fülke-14 legmélyebb, eltakart szegletébe vonszolniuk a férfit, mielőtt a nehéz acélbakancsok elérik a küszöböt.