A megőrzött tartás

A fémajtó mögött elnehezült a levegő, ahogy a bakancsok ritmikus csikorgása hirtelen megtorpant közvetlenül a tizennegyes fülke előtt. Alinda nem várt tovább. Tudta, ha az Őrszemek aktiválják a hőkamerás szkennert, a sarokban kuporgó, lázas test azonnal vörösen izzó foltként jelenik meg a kijelzőjükön, elárulva a szökevényt és az egész családot. Egy gyors pillantást vetett Jánosra, majd a reteszt halkan visszatolva kilépett a nyirkos folyosóra.
A gőzvezetékekből sziszegve törő pára azonnal lecsapódott az arcán. Két nehéz páncélzatú alak állt a sárgás fényben, kezükben feszültségmérőkkel és az azonosító táblákkal. Alinda egy zsíros rongyot szorongatott a kezében, amit még a délutáni pedálműszakból mentett meg, és határozott mozdulatokkal törölgetni kezdte a folyosó falán futó elosztódobozt, mintha csak a kötelező karbantartást végezné a túlhajszolt hálózaton.
– Késői óra ez a tiszta munkához, lány – morogta az egyik őr, miközben a sisakrostély mögül vörösen izzottak a lencsék.
– A hármas generátor szigetelése szivárog, a nyomás pedig ingadozik. Ha nem tisztítom meg az érintkezőket, a szektorban éjfélre leáll a fűtés – válaszolta Alinda meglepően szilárd hangon. Nem a büntetéstől félt, hanem attól a pillanattól, amikor az ember megszűnik ember lenni, és puszta erőforrássá, egy számmá korcsosul a kolónia gépezetében. Az önzetlenség, amivel a sérültet védte, volt az utolsó kapaszkodója a valódi létezéshez.
Az őrök egymásra néztek, a műszerek halkan kattogtak. Végül a feszültség lassan engedett; a nehezebbik alak intett a fejelőjével, majd továbbcsoszogtak a fojtogató sötétségben. Alinda megvárta, míg a léptek zaja elenyészik a kanyarban, majd remegő térddel, de egyenes gerccel nyitott vissza a fülkébe. Megmentette őket, mert a gépies engedelmesség helyett a törődést választotta.