A fémkattogás nyomában

A fémes kattogás folytatódott, egy ritmikus, szinte mechanikus pulzálás, ami mintha még mélyebbre hívta volna őket az ismeretlenbe. János előre nyomult, néma, eltökélt árnyék a fojtogató sötétben, fejlámpájának egyetlen sugara vágott utat a portól terhes levegőben. Alinda követte, minden mozdulatát áthatotta a bizonytalanság, de a nagymama néma, kitartó jelenléte a háta mögött erőt adott neki. A fém sikamlós volt az izzadságtól, és a levegő egyre nehezebben mozgott, sűrűbbé vált, mintha magába szívta volna a félelmeiket és a kétségbeesésüket.
Ahogy Alinda maga elé nézett, a kolónia képe villant fel benne. A steril folyosók, a monoton napirend, a generátorok állandó zúgása, ami a születésétől fogva kísérte. Soha nem látott napfényt, csak a mesékből tudott róla, amiket Nagymama mesélt a „régi világról”, a 2020-as, 30-as évekről, amikor még szabadon éltek az emberek, mielőtt a nagy összeomlás után a föld alá húzódtak. Ez az akna most a semmibe vezetett, de a semmin túli ígéret, a valami más lehetősége, szinte tapinthatóan lebegett a levegőben. Nem a kolónia valóságát akarta újraélni, nem akarta, hogy az legyen az egyetlen otthona, ez az öröklött fogság.
Nagymama csendesen kúszott, arcán az elmúlt évtizedek és az átélt veszteségek mély barázdái. A teste fáradt volt, de a tekintetében lángolt valami rendíthetetlen elszántság. A fémkattogás felerősödött, már nem csak távoli morajlás volt, hanem egyre közeledő, baljóslatú jelzés. János hirtelen megállt.
– Várjatok! – suttogta, hangjában a feszültség. – Valami van előttünk.