A barkácsolt üzenet

János óvatosan előrenyújtotta a kezét, és ujjai egy durva tapintású, házi készítésű fémdobozra tapadtak, amit közvetlenül a fővezetékre szereltek rá. Nem gyári darab volt: egy régi konzervdobozból és rézhuzalokból tákolt illegális leágazás, amiből ritmikus, apró szikrák pattogtak ki, valahányszor a fémkattogás megszólalt. Ez nem a kolónia mérnökeinek munkája volt, hanem a szabotázs tiszta, barkácsolt művészete.
– Ez egy... üzenő – suttogta János, miközben a fejlámpája fényében megpróbálta kibetűzni a dobozba karcolt, szabálytalan betűket. – Valaki idekötötte a hálózatra. Kódokat küld.
– Remélem, nem a heti massza-receptet – morogta hátulról a Nagymama, miközben megpróbálta kényelmesebbe helyezni a sajgó térdét a hideg vaslemezen. – Mert ha igen, feleslegesen kockáztatjuk a csontritkulásomat. Otthon legalább volt hokedli.
Alinda tágra nyílt szemmel nézte a szikrázó dobozt. A kolónia szigorú rendjében minden egyes wattot számon tartottak, a pedálok ritmusát mérőórák figyelték, ez a kis szerkezet viszont pofátlanul lopta az áramot a központból, közvetlenül az Őrszemek orra előtt. Ez volt a lázadás legelső, kézzelfogható jele, amivel valaha találkozott: egy apró, pimasz pislákolás a sötétben.
– Ne nyúlj hozzá! – suttogta ijedten Alinda, miközben a szíve a torkában dobogott. – Ha észreveszik a feszültségesést a C-szektorban, ránk küldik a tisztogatókat.
János azonban nem bírta megállni. Az ujja hegyével megpöccintette a konzervdoboz oldalán lévő kis fémlemezt. A kattogás hirtelen elhallgatott, majd egy teljesen új ritmusban indult újra: három rövid, három hosszú, három rövid. Egy elfeledett világ segélykiáltása, amit most ők indítottak újra útjára a csatornák mélyén.