A megosztott melegség — új hang

A hármas ütemű kattogás fojtottan vert vissza a szűk vágat falairól. János lassan visszahúzta a kezét, de nem a jeladót nézte, hanem az idős asszonyt, akinek a nehéz légzése elárulta, mennyire kimerítette a mászás. Óvatos mozdulattal lefejtette magáról a kopott, gépzsírszagú munkáskabátot, és a Nagymama fázó vállára terítette, ügyelve arra, hogy a mozdulat ne legyen tolakodó.
– Nincs szükségem a felesleges kalóriáidra, G534-es – suttogta a Nagymama, bár a hangjából hiányzott a korábbi szigor. A kolónia rideg vastörvényei szerint az erőforrások ilyen jellegű megosztása bűnnek számított, büntetendő energiapazarlásnak. – Tartsd meg magadnak. Neked még pedáloznod kell holnap.
János azonban nem tágított, ujjaival gyengéden megigazította a durva szövetet a nő vállán. A sötétben, ahol csak a barkácsolt műszer apró szikrái világítottak, a tekintetük egy pillanatra találkozott. Alinda csendben figyelte őket; látta, ahogy a Nagymama megkeményedett arcvonásai egy pillanatra meglágyulnak, és a ráncok mögül elővillan az a lány, aki egykor, a fenti világ meséiben, még szabadon merte szeretni azt, akit választott.
– A szabályok a generátoroknak szólnak, nem nekünk – felelte János halkan, és a hangjában olyan melegség vibrált, ami teljesen idegen volt a lenti világ gépies morajlásától.
A Nagymama elfordította a fejét, elfojtva egy sóhajt, de nem lökte le magáról a kabátot. Inkább szorosabban magára húzta, beengedve a férfi testének megmaradt melegét, miközben a fejük felett, a sötét szellőzőből hirtelen egy távoli, válaszoló fémkattanás hallatszott.