A fémbe zárt örökség

A biztosítékdoboz fedele fémes csattanással pattant a helyére, ahogy János egy szigetelt fogóval áthidalta a túlterhelt kört a használaton kívüli szellőzőcső felé. A vörös vészvilágítás lassan elhalványult, és a fülkében visszatért a megszokott, tompa sárga derengés. A levegőbefújó sípoló hangja elcsöndesedött; a központi gépészet figyelme egyelőre elterelődött a 14-es fülkéről.
– Kicsorgattam a felesleget a puffertartályba – lihegte János, miközben ingujjadval megtörölte kormos homlokát. – De ez csak átmeneti segítség. A hálózat kétszáz éve folyamatosan romlik, nem bírja a többletet.
A nagymama lassan végigsimított a hideg, rozsdás fémfalon. A lemezek mögött duruzsoló vezetékek a kolónia mesterséges szívveréseként lüktettek.
– Kétszázötven óta... – mondta halkan az idős asszony. – A dédszüleim még meséltek arról, milyen volt, amikor az embereket leterelték ide. Nekünk viszont már ez a korrodált fémlemez lett az égbolt, a pedálok gépies üteme pedig az idő egyetlen mérője. Három nemzedék nőtt fel ebben a fojtogató kalitkában úgy, hogy a kolónia rendje teljesen kiölte belőlük a kinti világ emlékét.
Alinda a fali csővezeték hideg felületére tapasztotta az ujjait. Tizennégy évesen képtelen volt elképzelni egy olyan létezést, ahol nem az Őrszemek beosztása határozza meg a napi oxigénadagokat. A 2050-es évek nyitott horizontja csak ködös legendának tűnt, míg a szűk fülke és az öröklött fogság valósága nyomasztó súllyal nehezedett rá.
– Nem maradhatunk örökre a vezetékek között – nézett Jánosra a lány, s a szavaiban felizzott a lázadás csöndes szikrája.