A fémbe zárt lüktetés

A C-szektor nyirkos, szűk átjárója a dinamoterem felé nyílt, ahonnan a lendkerekek nehéz, monoton zúgása szűrődött ki. János a falnak támaszkodva állt meg egy pillanatra, csuklóján a bio-monitor ütemesen villogott. A kijelző sárga fénnyel jelezte: a saját napi kalóriakerete már a kritikus minimumnál járt, hiszen átcsoportosította az energiakvótát Nagymama kártyájára.
– Állnod kell – suttogta Alinda, miközben felsegyítette a fáradtságtól megroggyanó idős asszonyt a legközelebbi hálófülke felé. – János, ne tedd ezt. A két műszak a dinamónál kiéget.
– Nincs más út – felelte János rekedten. Hangja alig volt több száraz zihálásnál. – Ha a gép nem kap elegendő pedálfordulatszámot, a rendszer átsorolja őt. Az L-szektorban nincs visszatérés.
A dinamoterem bejáratánál acélvázas, kopott nyergek sorakoztak. A kolónia lakói itt alakították át izommunkájukat a központi hálózat feszültségévé; a padlón végigfutó vastag rézkábelek melege áradt a levegőben. Nagymama remegő kézzel nyúlt Alinda karja után.
– A testünk csak fűtőanyag nekik – mormolta az asszony, szemeiben a régi világ fakuló emléke derengve. – A szüleidet is így szívta el a hálózat. Egyetlen wattért cserébe veszik el a holnapot.
János fellépett a pedálra. Amint a lendkerék megmozdult, a csuklópántja pirosra váltott, jelezve a fokozott metabolikus terhelést. A kolónia gépies precizitással mérte az izmok feszülését, és már szívta is el a maradék életenergiát.