A család utolsó ága

Az Őrszem nehéz csizmáinak csikorgása lassan eltávolodott, amint a kapu fémes szisszenéssel kitárult előttük. Kovács intett, hogy továbbmenhetnek, bár a tekintetéből még mindig sütött a szorongás. János mélyet sóhajtott, s bár vállát már előre nyomta a rá váró dupla műszak súlya, csendesen lépkedett Alinda és Nagymama mögött.
Ahogy a C-szektor szűk, homályos folyosóján haladtak a hálófülkék felé, Alinda szorosan átkarolta Nagymama derekát. A kolónia szigorú szabályai szerint a család fogalma már rég elhalványult: Alinda szüleit még a lány kisgyermekkorában áthelyezték a mélyszinti generátorokhoz, ahonnan nem volt visszatérés. Csak ők ketten maradtak egymásnak – meg persze a történetek, amiket Nagymama őrzött a régi világról.
– Édesapád pontosan ilyen makacs volt, mint ez a fiú – suttogta Nagymama alig hallhatóan, miközben elhaladtak a gépzajtól remegő falak mellett. – Ő is mindig mások terhét akarta felvenni, míg végül a hálózat el nem nyelte.
Alinda visszanézett Jánosra. A fiú fáradt mosollyal bicentett. A lány tudta, hogy a kolónia törvényei szerint a családi kötelékek csak gyengítik az embert, ám abban a szűk folyosón, a hideg fémlemezek között mégis úgy érezte: Nagymama emlékei és János önzetlensége jelenti az egyetlen igazi menedéket.