A borostyán fénye

János nem tehetett másként. Mielőtt Kovács megszólalhatott volna, vagy az Őrszem közelebb léphetett volna a kapuhoz, János egyetlen határozott mozdulattal előrenyúlt, és saját azonosító kártyáját a segédterminál érzékelőjéhez nyomta. A gép hideg csipogása élesebben hasított a folyosó fémes morajába, mint a korábbi riasztás.
– Kvótaátvállalás – mondta János fojtott hangon. – A következő műszak energiaterhelését G-534 vállalja.
Alinda elfojtott sikolya elveszett a mennyezeti csövek gőzszisszenésében. A lány ösztönösen megmarkolta Nagymama megviselt kabátjának ujját, miközben szemeit kitágította a döbbenet. Tudta, mit jelent ez: a dupla pedálműszak a dinamóteremben a teljes fizikai összeomlás szélére sodorhatja a fiút. A kolónia központi hálózata nem ismert kegyelmet, ha a megtermelt wattok száma elmaradt az előírt értéktől.
Kovács tétovázva nézett a villódzó képernyőre, majd Jánosra pillantott. Sápadt arcán a félelem verejtékcsöppekben derengve ült a gyenge világításban.
– Ezzel a saját tartalékaidat égeted el, János – suttogta, miközben óvatosan az Őrszem felé pillantott. – Ha lemaradsz a rátáról, mindkettőtöket átsorolnak az L-szektorba.
A terminál képernyőjén a piros kód lassan, vibrálva borostyánsárgára váltott. Nagymama áthelyezési parancsa felfüggesztésre került a következő ciklus végéig. Az idős asszony megtántorodott, de nem hálát mutatott, hanem a kolónia törvényeiből fakadó mély rettegést. Túl jól tudta, hogy ebben a világban az emberi szolidaritás csupán elnyújtott szenvedést jelent.