A fémbe rejtett ritmus

A zsilip fémes dörrenése még sokáig visszhangzott a szűk csővezetékben, de a csönd, ami utána rászakadt a folyosóra, sokkal fojtogatóbb volt. Alinda a fal mentén csúsztatta le a kezét, ahogy a kék gázlámpák gyenge derengésében a mélyebben húzódó szervizágból hideg huzat csapott meg őket. A C szektor nyomasztó gépzaja eltűnt, helyét a magasnyomású gőz távoli, egyenletes sziszegése vette át.
János nem vesztegette az időt. A zsebéből egy csorba rézdarabot húzott elő, amivel az L szektor szellőzőnyílásának külső rácsát kezdte feszíteni. A mozdulatában nem volt tétovázás; pontosan tudta, hol kell benyúlni, hogy az Őrszemek hőszenzorai ne fogjanak jelet. A kolónia szigorú rendjében az ilyen eszköz puszta birtoklása is azonnali áramelvonást jelentett.
– Három rövid, két hosszú – suttogta Nagymama, ahogy meghallotta a vascsövön végigfutó apró, ritmikus koccanásokat. Az öregasszony szeme felcsillant a sötétben. Ez nem a hivatalos karbantartói kód volt, hanem a dinamótermek névtelen munkásainak titkos jelzése.
János bólintott, majd a csővezeték pereméhez szorította a szerszámát, és pontosan válaszolt a fémre mért ritmusra. A fal túloldalán mély, tompa csikorgással mozdult meg egy nem dokumentált szervizajtó. A lázadás nem fegyverekkel kezdődött a kolónián, hanem azzal a rejtett hálózattal, amelyet a fizikai munkára ítéltek építettek ki a falak belsejében.