Az elfeledett kézjegy

A nehéz vasajtó mögött feltáruló keskeny átjáróban egészen másfajta levegő fogadta őket. Nem az a steril, újrahasznosított gáz keringett itt, amit a kolónia központi tüdeje pumpált a lakócellákba, hanem valami száraz, porfészekízű melegség. János világított előre a kis gázlámpával, amelynek sárgás fénye finoman táncolt a rozsdás falakon.
– Látod, kislányom? – suttogta a Nagymama, gyengéden megérintve Alinda vállát, ahogy óvatosan átléptek a magas szervizküszöbön. – Az ember nem a gombnyomásoktól meg a pedálok gépies ritmusától lesz ember. Hanem attól, hogy még a sötétben is emlékszik a saját melegére.
A falon, a kopott szigetelőcsövek mögött egy halvány, korommal rajzolt apró ábra húzódott meg: egy ügyetlenül megformált virág. Nem szerepelt semmilyen hivatalos kolónia-leltárban, mégis ott maradt évtizedek óta, mint egy elfeledett kézjegy. Alinda önkéntelenül is végighúzta rajta az ujját, és a hűvös fém felületén mintha megérintette volna a múltat.
János gondosan visszahúzta a nehéz rejtett ajtót, amely tompa kattanással zárult mögöttük. Ezzel az egyetlen mozdulattal végleg elvágták az utat a régi szektoruk felé, de a lépteik most mégis könnyebbé váltak. Az L szektor szélén jártak, ahol a kolónia törvényei már nem értek el mindent.