A feltámadó áramkör

A feszültségingadozás hulláma végigsöpört a falakba süllyesztött vezetékcsatornákon. Az Őrszem vörös érzékelője tehetetlenül vibrált a magasban, mert a szektor minden egyes pedálja átvette a szabálytalan lüktetést. A mennyezet védőhálója mögött villódzó lámpák egyetlen pillanatra szokatlan, kékes fénnyel parázslottak fel, kiszakítva a csarnokot a megszokott sárgás homályból.
János nem hagyta abba a koppintást. A lendkerék ritmikus fémhangja mellett Alindára nézett a szétáradó gőzfátylon át. A tekintetében nem a megszegett szabályok miatti rettegés lapult, hanem az a tisztán megőrzött jelenlét, amelyet Nagymama hagyott rájuk a lezárt szektor sötétjében.
– A napfény örökösei nem kuncsorognak a sötétben – mondta ki tompán János, a csövek rezgésébe burkolva a szavakat. Nagymama régi meséiben így nevezték azokat, akiknek még törvénybe vésett joga volt a szabad ég alatt áradó fényhez, mielőtt a kolónia generációi a gépóriás gyomrába szorultak volna.
Az Őrszem nehéz, fémes léptekkel megindult az ellenőrzőhíd lépcsőjén, de a falakból áradó morajlás már megállíthatatlanná vált. A megzavart dinamók nem leálltak, hanem egyetlen közös, mély lüktetéssé egyesültek, s a rezgés végigfutott a szektor minden elfeledett járatán.