A szelepek gúnyos ritmusa

Amikor a szellőzőből felszisszenő gőz jelzést adott az újabb műszak kezdetére, a zsilipcsavarok rozsdás sikoltással engedtek ki. Az Őrszem nem vesztegette az időt szentenciákra; egyetlen fémes botütéssel jelezte a dinamók felé terelés irányát. A kolónia gumiízű tápmasszája még alig csúszott le Alinda torkán, de a lábában már éledezett a megszokott gépies mozgás.
János a szomszédos pedálrendszernél foglalt helyet. Az Őrszem nehéz léptei alig távolodtak el a rácsozott ellenőrzőhídon, a fiú máris rácsapott a pedál szerkezeti vázára – nem a megkövetelt percenkénti nyolcvanas ütemben, hanem három rövid, majd két hosszú koppantással.
Alinda felvonta a szemöldökét. Ez a titkos morze nem a hatékonyságot szolgálta, sőt: a dinamó feszültségmérő mutatója gyanúsan megbicsaklott tőle. A szomszédos fülkében ülő munkás ritmust tévesztett, de ahelyett, hogy rémülten korrigált volna, felvette a koppintások visszhangját. A csőhálózat mentén tompa, ritmikus zümmögés futott végig.
Az Őrszem megtorpant a hídon, vörös vizuális érzékelője idegesen pásztázta a csarnokot. A gép nem mutatott nyílt szabotázst, csupán a szokásosnál egy árnyalattal szabálytalanabbul durogott, mintha a kolónia teljes energiahálózata egyszerre akart volna félrelépni a megszabott ütemtervtől. Alinda elmosolyodott, s a pedált kissé megakasztva válaszolt a kódra. Ez még nem forradalom volt, csak egy apró szálka a kolónia fogaskerekei között.