A megbomlott ütemív

A megzavart dinamók túlterhelési hulláma kipattintotta az alsó szellőzőjárat rozsdás mágnesreteszét. A falakból áradó vibráció egyetlen elnyújtott pillanatra kioltotta az Őrszem látómezőjét; a vörös lencse tehetetlenül keresgélte a megszokott ütemet a csarnokban gomolygó forró gőzben.
János nem habozott tovább. Megragadta Alinda remegő csuklóját, és kihúzta a lányt a megszakadt ritmusban álló pedálsor mögül.
– Most – mondta fojtott hangon, miközben berántotta a lányt a vaslemez mögé. – Nagymama azt mondta, a napfény örökösei nem várnak a gép kegyelmére. A fény joga nem azé, aki az energiát osztja, hanem aki megőrzi a nevét.
A szűk, elfeledett járat felől fagyos, szokatlanul tiszta légáramlat csapott meg őket. Alinda szorosan János mögé húzódott, ahogy átpréselték magukat a csövek mögötti sötét résbe. Mögöttük az Őrszem nehéz fémléptei kongtak a rácspadlón, de a túlterhelt elosztó szikrázó zárlata elvágta a híd irányítását.
Ahogy a szellőzőajtó rácsapódott a követő lencsékre, a szektor megszokott, gépies zaja helyett a falak mélyéből egyetlen lüktető válaszmoraj szűrődött át. Az elfeledett járat sötétjében János kézszorítása és Nagymama elhalt szavai jelentették az egyetlen védelmet az átforrósodott falak mögött.