A felső szektor jussa

A C-szektor félhomályos folyosóján a falak hűvös párát árasztottak. Alinda a fémrácsos padozaton lépkedve a lakóblokk felé vette az irányt, miközben a vállát még húzta a lendkeréknél végzett munka görcsös fáradtsága. A fali elosztódobozok melegen duruzsoltak a most átszivattyúzott áramtól.
A cella ajtaja előtt a nagymama várt rá. Ráncos kezében egy vékony, elszíneződött rézlemezt forgatott, amelyet a ruhája korcába rejtve őrzött évtizedek óta. János távolabb állt a csőhálózat árnyékában, mintha a szektor csendjét vigyázta volna.
– Nem a gépeké ez az áram, kislányom – suttogta a nagymama, ahogy Alinda mellé lépett. – A felszíni kollektorokat még a mi apáink építették a lezárás előtt. A Napfény Örökösei voltunk, mielőtt az Őrszemek a mélybe szorítottak minket, és kisajátították a fenti erőforrásokat.
Alinda megérintette a lemez karcolt szélét. A gravírozott számsorok a régi napszektor koordinátáit rejtették. János közelebb lépett a homályból, tekintete óvatosságra intette őket, de hangjában elfojtott szilárdság feszült.
– Az Őrszemek tudják, kik a régi családok leszármazottai – mondta János alig hallhatóan. – Ezért mérik hajszálpontosan a biológiai energiánkat. Félnek tőle, hogy egyszer benyújtjuk a számlát a fényért.
Alinda bólintott. A kimerültség felett lassan átvette a helyét az elszántság.