Az emberség mércéje

A sziréna másodszor is megszólalt, jelezve a műszak lezárását. A nehéz lendkerék forgása fokozatosan lelassult, s a csarnok mennyezetén felizzó lámpák fényereje meglódult, ahogy a termelt áram áthullámzott a lakócellák hálózatába. Alinda kikapcsolta a szorító bőr pántokat. A combjai remegtek a kimerültségtől, a bőrén még ott gyöngyözött a megterhelés forrósága, miközben L656 tekintete felé fordult.
A felügyelő fémcsuklós ujjai végigsiklottak a vezérlőpult gombjain. Az optikai szenzor hideg pontossággal mérte fel a lány állapotát: pulzus, vérnyomás, átadott kilowattok. L656 nem érzékelt diadalt vagy megbecsülést, csupán az adatokat nyugtázta. A Kolónia gépezetében az ember csupán egy kalóriaátalakító egység volt, amelynek az elhasználódási rátája határozta meg a hasznosságát.
– A normát teljesítetted – mondta L656 fémes, szintetikus hangon. – A C-szektor 4-es blokkja három órára elegendő tartalékot kapott a biológiai erődből.
Alinda megtörölte az homlokát a karjával, és rálépett a hideg betonpadlóra. A testében sajgó fájdalom arra emlékeztette, hogy a hús és a csont nem gép. De nem a kisajtolt áram tette emberré, hanem az a néma gesztus, amit az imént látott János és a nagymamája között. Ha a rendszer csak energiát látott bennük, a megmaradt melegség jelentette a valódi létezést.
– Nem csak energiát adtam – mondta halk, de szilárd hangon, majd kilépett a szervizajtón a C-szektor folyosójára. L656 nem mozdult, csupán a mennyezeti optika fordult lassan a távolodó lány után.