A felső járat huzata

János fújtatva törölte meg a homlokát az inge ujjával, majd megmarkolta a rács melletti, elrozsdásodott vaslétrát. A megolvadt vezetékek szaga még fojtogatta a tüdejüket, de felülről, a sötétbe vesző aknából hirtelen hűvös, tisztább légáramlat csapott le rájuk.
– Ne a lezárt zsilipet bámuld, Alinda – mondta János szigorú hangon, s felpattintotta a felettük lévő szellőzőnyílás rozsdás reteszét. – Felfelé van az egyetlen út. A hálózat ezen a szakaszon már vak.
Alinda megragadta a korlátot, és a nagymamájára nézett. Az idős asszony lassan feltápászkodott a hideg rácsról, s bár zihált a kimerültségtől, a szemében izzó harag átváltott valami megmásíthatatlan elszántságba. Ha a lakómodulok biztonsága végleg elveszett, nem marad más, mint a felemelkedés.
– Ez nem a központi klíma levegője – suttogta Alinda, miközben megtámasztotta a nagymama könyökét a meredek fokon. A lány szívében hirtelen átforrósodott a bizonyosság: a csövek szürkeségén túl létezik a valódi világ, a szabad égbolt, amit nem a kolónia órája szabályoz. A régi mesék nem puszta fikciók voltak, hanem iránytű.
– Mozgás, mielőtt az automatika átállítja a nyomást! – sürgette őket János a nyílás pereméről, és benyúlt a sötétbe, hogy felsesegítse az idős asszonyt.