A hiányzó nevek

János felsesegítette az idős asszonyt a szűk fémperemre, majd ő maga is áthúzta magát a nyíláson. A szellőzőjárathoz csatlakozó keskeny szervizfülkében sötét volt, csak egy magányosan villogó sárga ellenőrzőfény világította meg a falba mart kábeltálcákat.
– Itt megállhatunk egy pillanatra, de nem tovább – sziszegte János, miközben gyanakvóan figyelte az akna mélyéről felhallatszó fémes zúgást.
Alinda megtámasztotta a nagymama remegő vállát. A szűk helyiségben felhalmozódott por csípte a torkukat, de a fenti hideg levegő átjárta a ruhájukat. A lánynak elszorult a torka a fojtogató dühétől.
– Apámat is egy ilyen eldugott járatban vitték el, igaz? – fordult a nagymamához éles, vágó hangon. – Amikor az L-szektorba sorolták, mert a heti kvótája alatt teljesített a dinamónál. Anyámnak pedig még ennyi sem jutott, őt a generátorház túlterhelése nyelte el. A kolónia letörölte a nevüket, mintha soha nem léteztek volna!
Nagymama szeme meglendült a sötétben, ajka keskeny vonallá szűkült a felkorbácsolt indulattól.
– Nem a neved számít a Rendszernek, Alinda, hanem a pedálcsapásszámod – felelte szigorúan, bár a hangja megcsuklott a felhalmozott keserűségtől. – Ők már a kolónia energiaegyensúlyának áldozatai. A családunkból csak mi ketten maradtunk, és ha most megtorpansz, az ő emléküket is elárulod.
János türelmetlenül rácsapott a fülke oldalfalára.
– Elég a siránkozásból! A családod története nem véd meg az őrszemektől! – vágott közbe dühösen. – A felettünk lévő elágazásnál csatlakozhatunk a régi elfeledett járatokhoz. Haladjunk!