A felmenők áramköre

A szervizjárat nyirkos, rozsdaevett lépcsőfokai mélyebbre vezettek a sziklába, ahol a Kolónia gépeinek morajlása már csak tompa, szívverésszerű lüktetésként hallatszott. János egy elágazásnál megállt, és a fali kapcsolószekrény kopott rézplombájára világított a nála lévő kézilámpával. A karcos fémbe durván bevésett betűk álltak: N.Ö. 2038.
– A napfény örökösei – suttogta Gábor bácsi, végighúzva ujját az elhomályosult bevésésen. – A nagy lezárás előtt ők építették ki ezt a szárnyat, mielőtt az Őrszemek átvették volna a rendszer feletti teljes irányítást. Azt vallották, a fenti fény nem birtoka senkinek, és a fényhez való jog emberi örökség.
– És mi lett velük? – kérdezte Alinda, miközben fázósan összehúzta magán a kék munkászubbonyt. L656 riadtan tapadt a lány mellé, ahogy a fölöttük lévő akna felől fémes csikordulás hallatszott: az Őrszemek áttörni készültek a lezárt zsilipet.
– A egymást követő generációk elfelejtették őket, mert a pedálok mellé láncolt napirend nem hagyott időt az emlékezésre – válaszolt János, miközben egy rozsdás kart feszített lefelé. A mechanika csikorogva engedett, és az akna alsó része homályos, sárgás fénnyel telt meg. – De a csővezetékekben még az ő elrejtett áramköreik futnak. Ha eljutunk a régi elosztóközpontig, átkapcsolhatjuk a szektor áramellátását a saját tartalékaikra.
Alinda a sötét járat mélyébe nézett. A nagymamája meséi jutottak eszébe a szabad égboltról és a nap melegéről, amiről eddig azt hitte, csupán gyerekkori mesék. Most, ahogy a föld alatti elfeledett vájatban álltak, megértette: a napfény nem csupán emlék volt, hanem egy juss, amit a Kolónia urai megpróbáltak végleg kitörölni.