A felhők keresése

A rozsdás vasfokok hidege átjárt a cipőtalpakon. János megfeszített vállal cipelte az asszonyt, akinek teste pillekönnyű volt, mint a kiszáradt faág. L656 tágra nyílt szemekkel mutatta az utat a szűk szellőzőkürtő felé, ahonnan meleg, gépzsírszagú levegő áramlott.
A Nagymama nyakán a beültetett chip vörösen felizzott, majd elhalványult. Az asszony félrebeszélt, száraz ajkai közül régi, elfeledett nevek törtek elő:
– Miklós… a rézdrótot ne… elviszik az egészet.
Alinda torkát fojtogatta a sírás. Miklós az apja volt. Öt éve vitték el a dinamóterembe, amikor a napi energiahányada a kritikus szint alá süllyedt, és soha többé nem tért vissza. Anyja, Anna, egy évre rá követte a sötétségbe, amikor a hálózat kiszelektálta. A kislányt a Nagymama mentette meg az árvaháztól, elrejtve a nyilvántartások elől, de a családjukból mára csak ők ketten maradtak. Egy elpusztított családfa utolsó, törékeny ágai.
– Halkabban! – sziszegte L656, miközben a felső rács felé pillantott. – Hallják a lihegést is a csöveken át.
– Alinda, fogd a kezét – suttogta János megfeszült állkapoccsal. – Ne hagyd elaludni.
A lány megfogta a nagymama jéghideg ujjait. – Mama, kérlek. Mesélj a szélről. Mit mondott apa?
– A szél… – suttogta az asszony, szemei előtt a múlt képei lebegtek. – Apád mindig a felhőket keresné a mennyezeten.
A szellőzőrács mögül hirtelen nehéz léptek zaja hallatszott. Az étkezde felől valaki közeledett.