A lüktető válaszút

János mozdulatlanná dermedt, testével takarva Alindát és az idős asszonyt. L656 megfeszülő izmokkal kapaszkodott a fémbordázatba, miközben a rács túloldalán elhaladó nehéz csizmák zaja lassan elhalkult. Az őrszem nem nézett be a sötét nyílásba; a kolónia megszokott ritmusa, a gépies menetrend elaltatta az éberségét.
Amint a léptek teljesen elhaltak, János intett. Egy szűk, elágazó szervizcsatorna felé nyomta tovább a társaságot, ahol a gőzcsövek melege védelmet nyújtott a huzat ellen. Az asszony lázas teste remegett János karjaiban, de a férfi szorítása egy pillanatra sem lazult. A kolónia számszerűsített szabályzata szerint a lemerült, selejtesnek ítélt alanyokat hátra kellett volna hagyni. János mégis itt volt, áthágva minden direktívát – nem a puszta túlélési ösztön, hanem a benne ébredő, tiltott emberi érzések miatt.
– Itt megállhatunk egy pillanatra – suttogta L656, mire Alinda azonnal a nagymamájához térdelt.
A lány óvatosan megsimogatta a mama lázas homlokát, majd János felé pillantott. Szemük találkozásában a félelem mögött a szótlan hála és a gyengédség szikrája derengett.
– Mi tesz minket emberré, ha a rendszert szolgáljuk? – kérdezte halk, remegő hangon Alinda, miközben megérintette János kérges tenyerét.
János nem válaszolt szavakkal, csak közelebb húzta magához a lányt. Tudta, hogy a nagymama nyakába ültetett chip még mindig halk jelzést küldhet a hálózatnak. A döntés meghozatott: a gépi logikával szemben az egymás iránti felelősség maradt az egyetlen útjuk.