A feledés rézkarikája

A csőrendszer mélyén a lépteik visszhangja lassan elcsendesedett, ahogy az elfeledett járatok sötétjébe hatoltak. János egy régi, kábeles kapcsolódoboznál megtorpant, gázlámpája fényét az omladozó falrészekre irányította. A fémrácsok mögött porlepte számlálók aludtak, törölt regisztrációk névtelen mementóiként.
Ahogy a keskeny kanyarulathoz értek, János megszokott, kimért mozdulataival kisegítette az idős asszonyt a kiálló csővezeték felett. Egy pillanatra rajta felejtette a kezét a Nagymama kérges tenyerén, a lámpa pislogó sárgaságában.
– Itt már nem számít a G534-es jelzés, Teréz – mondta halk, rekedtes hangon, és a zsebéből egy apró, megfakult rézkarikát húzott elő, amit még az óvóhelyi évek alatt őrzött meg. – A kolónia szigorában sosem tudtam megmondani neked, de mindig magammal hordtam.
A Nagymama mozdulatlanul állt. Arca a lámpa fényében szinte kőbe metszettnek tűnt, s hűvös távolságtartással fordította el a fejét, mintha a kolónia belső szabályzata még ezen a feledésbe merült szakaszon is kötelezné.
– A szabály az szabály volt, János – válaszolta halkan, látszólagos szigorral, de amikor átvette a kis tárgyat, ujjai hosszan végigsimítottak a férfi kézfején, meleg, óvatos szorítással fedve fel az évtizedes elfojtást.
Alinda megállt mögöttük a dohos félhomályban. Látta a két idős ember közötti rejtett mozdulatot, ami semmilyen hivatalos beosztásban vagy nyilvántartásban nem létezhetett. János elfordította a reteszt a járat végén lévő nehéz rácson, mely nyögve engedett a nyomásnak: feltárult előttük az L szektor elfeledett, csendes pereme.