A csarnok sugarai

A nehéz rács nyögve záródott be mögöttük. Az L szektor előcsarnokában a levegő hűvösebb volt, mint a szűk csőrendszerben, de mentes a csővezetékek fojtogató gázszagától. János a gázlámpa fényét a málladozó betonfalra irányította. A vastag porréteg alatt egy régi, korommal rajzolt szimbólum látszódott: egy sugárzó korong, alatta kikopott, piros festékkel felvitt nevek sora.
– A napfény örökösei – suttogta Alinda, ahogy közelebb lépett a falhoz. Tizennégy éves szemével végigmérte a halvány jeleket, amelyeket eddig sosem látott a C szektor falain. – Ezt tanították a régi regisztrációk előtt?
– Nem, Alinda – felelte a Nagymama halkan, miközben óvatosan megállt János mellett. – Ezt törölték először. Amikor a felszíni kollektorokat lezárták, a kolónia vezetése kijelentette, hogy a fény nem emberi jog, hanem adagolható erőforrás. De azok, akik ide lent születtek a lezárás előtt, még tudták: a nap energiája az embereket illette volna, nem a generátorok hűtőköreit.
János a fal melletti lezárt csővezetékre tette a kezét. A fém teljesen hideg volt, a szektor ezen részét régen lekapcsolták a főhálózatról, hogy minden megmaradt teljesítményt az Őrszemek központi egységeibe tereljenek.
– Az Őrszemek ma is büntetik, ha valaki ezt az elnevezést használja – mondta János, és pillantása egy pillanatra összeforrt Terézével. – Mert tudják, hogy ha a fiatalok megértik, mit vettek el tőlük, a pedálok többé nem fogják puszta félelemből hajtani a kolónia dinamóit.
A csarnok mélyéről ekkor tompa, ritmikus fémes koppanás visszhangzott végig a padlólemezen, ami azonnal félbeszakította a csendet.