A falon túli pillantás

Alinda lassan felemelte a kezét, de nem hátrált meg. A vörös optikai lencsék éles fénye végigpásztázta a ruhájára varrott azonosítójelzést. Az őrszem fémes léptekkel közeledett, a rácsok megremegtek a nehéz csizmák alatt.
– Éjszakai mozgás a C és L szektor közötti zsilipnél tiltott – ismételte meg az alak gépiesen, miközben a másik őrszem a falra szerelt kommunikációs terminálhoz nyúlt. – Indokolja a jelenlétét, vagy az ellenőrző ponthoz kísérjük.
A fémkapu nehéz retesze mögül ekkor tompa, fémes koppanás hallatszott. A zsilip vastag üvegű kukkantóablaka mögött egy árnyék bukkant fel. János volt az. A fiú meghallotta a riasztó jelzését, és az ajtóhoz sietett, még ha a reteszt nem is nyithatta ki. Arcát a szűk, párás üvegre tapasztotta, tekintetük a hideg válaszfalon keresztül is egymásba fonódott.
– Ne bántsátok! – szólalt meg János hangja a csővezeték szellőzőrácsán át, bár a hangja megcsuklott a feszültségtől. – Csak eltévedt a csőfolyosón.
– Hallgass, L-534-es! – mordult fel a fegyveres, és a puskatusával rácsapott az acéllemezre. – A büntetési tétel a fejadag csökkentése és dupla pedálműszak.
Alinda látta János szemében a rettegést, mégis, abban a veszélyes pillanatban valami megváltozott köztük. A kolónia szigora, a kiszámolt wattok és a kötelező szürkeség ellenére nem gépekké, hanem egymásért aggódó emberekké váltak. Az őrszem megragadta Alinda vállát, hogy visszakísérje a C szektor felé, de a lány még visszanézett. A hideg fémkapu nem tudta kioltani azt a meleget, amit a tekintetük találkozása jelentett.