A falak mögötti vallomás

A rozsdás vasajtó tompa dörrenéssel zárult mögöttük, kirekesztve az aknából áradó csapolójelek vészjósló zúgását. A szűk járatban hirtelen nehéz, mozdulatlan csend támadt. János előrelépett, hogy felmérje az elágazás sötétjét, míg L656 a csővezeték magas pereménél megtorpant, és kinyújtotta a kezét Alinda felé, hogy átsegítse a lányt.
Alinda ujjai L656 csuklójára kulcsolódtak. A fiú bőrének melege élesebben hatott rá, mint a kolónia bármelyik generátorának hője. Egyetlen másodpercre tekintetük összefonódott a homályban – nem a megszokott, gépies engedelmesség tükröződött L656 szemében, hanem valami mély, óvatos figyelem. A fiú azonban gyorsan visszahúzta a kezét, amint a lány biztonságosan talajt ért. A kolónián a személyes kötődés súlyos áthágásnak számított; a Generátor egységben a szerelmet tiltott pazarlásként tartották számon.
A nagymama óvatosan lépkedett mögöttük, de az éles szemű idős asszony nem mulasztotta el a mozdulatot. Ahogy közelebb húzódott Alindához a nyirkos betonfal mellett, leheletszerűen halk szintre fogta a hangját.
– Vigyázz a szívedre, kislányom – suttogta a nagymama, miközben a kezét Alinda vállára simította. – Az Őrszemek nemcsak az áramot mérik, hanem a ritmusváltozást is. A kötődés itt veszélyesebb a szivárgásnál.
– Tudom, mama – felelte Alinda, alig láthatóan bólintva. A hangja remegett, de a szeme csillogott. – De amikor L656 hozzám ér, úgy érzem, nem egy számsor vagyok a nyilvántartásban. Ő az egyetlen, aki miatt nem félek a sötéttől.
– Csak nekem mondhatsz ilyet, senki másnak – intette óva a nagymama, majd óvatosan János nyomába szegődtek, aki a folyosó távolabbi kanyarulatából intett nekik a gyorsabb haladásra.