Az elosztó csendje

János megállt az alacsony járat elágazásánál, ahol a mennyezetről lógó, burkolatukat vesztett kábelek sziszegve szórták a feszültséget. A betonpadlón megült az olajos víz, tükrözve a távolabbi szekció felől szűrődő halvány, sárgás fényt. A szerkezeti vibráció itt már tompábban hatott, ám a hideg levegőben érezni lehetett a fém és a nedves por sűrű szagát.
L656 óvatosan előrelépett, átvéve a vezetést Jánostól, és saját testével takarta el Alindát a nyitott elosztódobozból kiáramló forró gőz elől. Nem a kiadott protokoll szerint cselekedett; mozdulatában hiányzott a kolónia munkásaira jellemző kimért, gépies távolságtartás. Amikor a lány kabátja beakadt egy kiálló vasbeton-tüskébe, L656 türelmesen, puszta kézzel hajtotta el a rozsdás fémhálót, semmibe véve a tenyerét ért karcolásokat.
– Nem kell siettetni a lépteidet – mondta L656 halkan, felé fordulva. A hangja mély volt, s bár a szavai egyszerűek maradtak, a lány felé nyújtott maradék ivóvízzel kifejezte azt a figyelmet, amit a nyilvántartási kódok sosem engedélyeztek. – A hálózat terhelése a felső szektorban van. Itt lent még mienk az idő.
Alinda elfogadta a kulacsot, ujjai egy pillanatra ismét megérintették a fiú hideg, mégis biztonságot árasztó kezét. A lány nem a kolónia szigorú előírásaira gondolt, hanem arra a ritka megnyugvásra, amit a fiú jelenléte adott ebben a kietlen járatban.
A nagymama lemaradva figyelte őket, megállva egy eltömődött szellőzőrács mellett. Egy kopott, rézből készült kézi gombot húzott elő a zsebéből – egy régi darabot a múltból –, s óvatosan Alinda tenyerébe nyomta.
– Őrizd meg – suttogta az idős asszony. – Az emberi tartás nem a gépek ellenőrzésén múlik, hanem azon, amit egymásért megőrzünk a sötétben.
János intésére végül továbbindultak a kanyarulat felé, ahol az ellenőrző-pont néma, fémkeretes kapuja várt rájuk.