A Falak Fénye

János ujjbegyein keresztül enyhe bizsergést érzett, ahogy a zöldes szálak hideg, nedves felülete az élet apró rezdülésével válaszolt. Mintha maga a fal lélegzett volna, és minden egyes pislákoló fénypont egy halk szívverés lett volna. Nem volt mesterséges, nem volt rideg, mint a kolónia fémburkolata, hanem valami ősi és elfeledett. A Nagyi meséi a Napról, a szabad ég alatti életről, a fényről, ami mindent beborít – most nem távoli legendáknak tűntek. Ez a zöld pislákolás, ez a falból fakadó élet, mintha a kolónia mélyén rejtőző, igazi örökségük lett volna.
Alinda előrelépett, tekintete csillogott a halvány fényben. – Ez az, amiről a Nagyi beszélt! – suttogta, hangjában tiszta csodálat és egy rejtett, régóta várt felismerés. – Azt mondta, a fény mindig utat talál. Azt mondta, nem veszhet el örökre.
Kovács, aki eddig csak nézte őket, most ő is odalépett, és óvatosan megérintette a falat. Arcán a félelem nyoma még ott ült, de a remény halvány mosolya kezdett felkúszni rá. – De mi ez? Miből táplálkozik? – kérdezte, mintha egy tudományos válaszra várna, de közben maga is érezte, hogy itt valami sokkal mélyebbről, megfoghatatlanabból van szó.
János elgondolkodott. A felügyeleti kábel elvágásával nem csak csendet teremtettek, hanem valami újat is felszabadítottak. Az Őrszemek parázsló jele eltűnt, de az energia nem veszett el, csak átalakult. Ez a növény, ez a zöld hálózat, talán a kolónia régi, elrejtett energiáit használta fel, hogy újra életre keljen. Mintha ők, az emberek, a Napfény örököseiként, most visszakövetelnék azt, ami mindig is az övék volt: a fényt, az életet, a szabadságot, amihez joga van minden embernek.
Ez a csend nem ürességet hozott, hanem lehetőséget, egy kaput egy másik jövőbe. A kolónia szigorú rendje, a pedálos dinamó monoton lüktetése, a massza-táplálás rideg valósága mind elhalványultak ennek a halk, zöld fénynek az ígéretében. Jánosra nehezedett a döntés súlya. Előre kellett haladniuk, fel kellett fedezniük, hová vezetnek ezek a halványan táncoló fényszálak. A falból fakadó élet talán elvezeti őket a napfényhez, vagy legalábbis ahhoz, ami a legközelebb áll hozzá odalent, a mélyben.