A döntés súlya a folyosón

A tompa dörrenést fémes csikordulás követte a folyosóról. Alinda kiszabadította magát a fülke homályából, és az ajtórés felé lopakodott, fittyet hányva a nagymama fojtott rángatására. János utána akart nyúlni, de a kezében maradt a Nagymama reszkető, jéghideg ujja-szorítása – a tehetetlenség bénító súlya. Odakint, a C-szektor hideg fényében a légiós, a 84-es alany feküdt a padozaton, arccal a rácsnak esve. Gábor bácsi tágra nyílt szemmel hátrált a falig, miközben az Őrszem nehéz léptekkel indult meg a mozdulatlan test felé, fegyverét készenlétben tartva.
– Maradjatok ott! – sziszegte vissza Alinda, hangjában a rettegés mellett ott vibrált az elszántság. Nem bírta nézni, hogy a kolónia gépezete újabb embert darál be tétlenül.
A folyosón vibrálni kezdtek a vörös vészfények. Az Őrszem bakancsa megkoppant a 84-es alany bordái mellett. Gábor bácsi reszkető kézzel kapaszkodott egy falból kiálló csőbe, mintha az megvédhetné az elkerülhetetlen büntetéstől. János ekkor elengedte az idős asszonyt, és Alinda mellé lépett a résbe. Tudta, ha most nem tesznek semmit, a fülke mélye sem menti meg őket az embertelenné válástól.
– Ha most kilépsz, nincs visszaút – suttogta János a lány fülébe, miközben tekintetével a folyosón elterülő testet és az emelkedő fegyvercsövet pásztázta. A Nagymama mögöttük némán imádkozott, a kolónia törvényeinek végső, kétségbeesett feladása mellett.