A szorítás melege — új hang

Az Őrszem vörös fénye végigsöpört a folyosón, de János nem a fenyegetésre figyelt. Kihasználva, hogy a felügyelő figyelmét lekötötte Gábor bácsi és a mozdulatlan légiós közötti feszültség, visszalépett a fülke védelmező félhomályába. Ott, a sarokban gubbasztott a Nagymama, sápadt kezét Alinda vállára szorítva.
– Menj innen, János – suttogta az idős asszony, hangjában a kolónia rideg törvényeinek fegyelmével, bár a tekintetében ott bujkált a mély féltés. – Ha meglátnak itt, mindannyiunkat a büntetőblokkba visznek. Nincs helye az ilyen közeledésnek.
Alinda dühösen rántotta el a vállát a szorításból, szembefordulva a nagyszülőjével.
– Miért lököd el magadtól? – sziszegte a lány, szemeiben vad daccal. – Csak segíteni akar! Miért kell mindig a szabályokat fújnod, mintha te is egy gép lennél?
– Mert életben akarlak tartani! – vágott vissza a Nagymama, és a hangja most először bicsaklott meg a fojtott haragtól.
János nem törődött a kockázattal. Megragadta a Nagymama kérges, hideg kezét, figyelmen kívül hagyva a kinti, egyre hangosabb csattogást, ahol az Őrszem már a fegyverét babrálta. Az érintés forró volt a fagyos fülkében. A Nagymama teste megfeszült, megpróbálta elhúzni a karját, de az ujjai akaratlanul is rászorultak János kezére. Vágyott erre a tiltott emberségre, még ha a pusztulását is jelenthette.
– Nem hagyom, hogy a félelem felemésszen minket – mondta János rekedten, egyenesen az asszony szemébe nézve, miközben kint egy nehéz test zuhanásának zaja rázta meg a folyosó fémlemezét.