A derengő remény

A generátoregység fülsiketítő zúgása mögött János-G534 feszülten figyelte a kontrollpanelen pislákoló zöld mikrofényeket. A tizennégyes fülke energiafogyasztási görbéje simán kiegyenlítődött – Erzsébet nem kapcsolta le az átirányított kört. János kérges tenyérrel törölte le homlokáról a fémporos izzadságot. Tudta, hogy az idős asszony a kolónia törvényeire hivatkozva korábban visszautasította a fejadagját, de az áramkör melege ott maradt a falakban. Ez az elfojtott, közös titok hirtelen melegséggel töltötte el a férfi magányos műszakját.
Odabent, a derengő sárga fényben fürdő fülkében Erzsébet ujjai lassan felengedtek. A nyirkos falnak támaszkodva halkan sóhajtott, s miközben az átforrósodott fémcsövet érintette, szemei előtt felderengett a múlt. Nem az Őrszemek vasfintora, hanem a régi mesék napfényes emléke. János gépies azonosítószáma mögött meglátta a férfit, aki a saját biztonságát kockáztatta értük, s a szigorú maszk mögött titokban felparázslott benne a viszonzott vonzalom.
– Nem rossz ember ő, nagymama – suttogta Alinda, felülve a keskeny pricsin. A tizennégy éves lány szemeiben szokatlan, tiszta fény csillogott. A fojtogató acélfalak ellenére hirtelen biztos lett benne, hogy a kolónia kíméletlen szabályain túl is létezik kiút – egy olyan világ, ahol a melegség nem bűn.
Erzsébet megfordulva Alindára nézett, és elfojtott mosolya átmelegítette a szűk teret. Amikor a járőröző Őrszemek léptei elhaltak a távolban, János a folyosón áthaladva egyetlen pillanatra benézott a rácsos kémlelőnyíláson. Erzsébet tekintete találkozott az övével; abban az egyetlen, néma pillantásban benne volt a remény, amit semmilyen protokoll nem tudott törölni.