A dac ára

János nem teketóriázott tovább; megragadta Alinda csuklóját, és berántotta a lányt az elágazás sötétjébe, még mielőtt a sárga fényszóró másodszor is átpásztázta volna a fűtőblokkot. A lány kinyújtotta a lábát, szinte húzatta magát, arca égett a hirtelen feltámadt dac tüzétől. A szűk, elfeledett járatokon keresztül siettek a régi raktárépület lezárt szekciójáig, ahol a szigetelés mögött elrejtett zugban a nagymama várta őket.
Az öregasszony a megfakult fémágy szélén ült, görcsösen szorítva össze a kezét. Amikor megpillantotta a behulló porfelhőt és a lihegő fiatalokat, a szeme tágra nyílt a félelemtől. Látni lehetett rajta, hogy a csövek rezgéséből már megérezte a szabályszegést.
– Mit tettél, Alinda? – suttogta a nagymama, hangja elcsuklott a rettegéstől. – Meghallottam a jelet… Nem erre tanítottalak. A hallgatás az egyetlen maradásunk 2050 óta! Ha az Őrszemek bemérik a kódot, mindennek vége.
– Elég a lapításból! – csattant fel Alinda, fittyet hányva János intő mozdulatára. Kirántotta a zsebéből a funkció nélküli, simára csiszolt emléktárgyat, és a porlepte fémlemezre csapta. A koppanás élesen visszhangzott a szűk térben. – Mi értelme a túlélésnek, ha csak a dinamót hajtjuk, mint a megnyomorított gépek? Hogy lesz így valaha ember belőlünk? Így akarunk meghalni ebben a lyukban?
A nagymama riadtan nyúlt a tárgyért, hogy elrejtse a rongyok alá, de remegő keze megbicsaklott. János közelebb lépett, megpróbálva csillapítani a lassan kezelhetetlenné váló feszültséget, de Alinda tekintetéből látszott: többé nem hajlandó beállni a sorba.