A csönd ára

A zöld LED még szelíden vibrált a nyirkos falon, ahogy az őrszem fémcsizmáinak csikorgása lassan elenyészett a csarnok mélyén. Alinda combtöve égett a túlterheléstől, de a lendkerék nem lassult le: átvállalta a nagymama adagját is, a megfeszített izmok ritmusában pedig egyetlen konok gondolat dübörgött. Túlélni ezt a műszakot anélkül, hogy a gép porrá zúzná az emberit bennük.
Néhány méterrel arrébb, a tizenhármas pad mögött János-g534 keze megtorpant a hajtókaron. Látott mindent. A lány megfeszülő vállát, a homlokára tapadó nedves hajszálakat és azt a vakmerő, ésszerűtlen döntést, amellyel magára húzta a lelepleződés veszélyét. János tüdejéből sípolva préselődött ki a levegő, ahogy a saját fordulatszámát igazította Alindáéhoz, hogy legalább a szomszédos szektor hálózati ingadozását kisimítsa.
A kolónia falai között az emberi létezés mértékegysége a kilowattóra volt. De ahogy János a porlepte félhomályban Alinda elszánt arcát nézte, megértette: az ember nem a pedálok feletti görnyedéstől vagy a túlélési ösztöntől lesz több a szürke acélnál, hanem attól a veszélyes melegtől, ami most elöntötte a saját mellkasát. A lány iránt érzett, kimondhatatlan kötődés volt az egyetlen dolog, amit az őrszemek optikai szenzorai nem tudtak kalibrálni.
A nagymama halkan felköszörülte a torkát, és szeme sarkából visszanézett az unokájára. Egyetlen szót sem szóltak, mert a szavak itt túl sok energiát pazaroltak volna el. De a dinamóterem gőzében finom rezgés futott végig: a megmaradt méltóság csendes bizonyossága.