A csendes menedék

A zár kattanása mögött a szűk kamra védelmet nyújtó sötétje ölelte körül őket. Nagymama nem szólt semmit, míg a léptek nesze el nem halt a csőfolyosó nyirkos csendjében. Remegő, bütykös ujjaival végigtapintotta Alinda vállát, ellenőrizve, nem érte-e sérülés a lányt a C szektorból vezető úton.
– Túl sokat kockáztatsz, gyermekem – mondta végül halk, fojtott hangon. A szigor egy pillanatra elpárolgott a tekintetéből, helyét a kimerültség és az aggodalom vette át. – János öreg már ehhez. Ha elkapják a járőrök, a Generátor egységben köt ki.
Alinda óvatosan kibontotta az apró műszaki szövetet, amit János adott nekik. A sűrű tápanyagmassza ritka kincsnek számított a kolónia megszorításai közepette.
– G534-es vigyáz ránk – felelte Alinda, miközben a keskeny fekhely szélére ült. – Azt mondta, amíg meleg van a csövekben, tartozunk egymásnak annyival, hogy emberként élünk.
Nagymama leült mellé, és a lány hideg kezét saját tenyerébe fogta. A durva fémrácsok és az óránkénti létszámellenőrzések világában ez a csendes érintés volt az egyetlen dolog, amit a rendszer nem tudott kisajátítani. A halvány kényszerfény derengésében felsejlett a bizalom törékeny hálója: nem a számok tartották életben őket, hanem ez a láthatatlan összetartozás.