A csendes fülke menedéke

A csöpögő forró víz sűrű gőzt vont a járat fölé, ahogy a négy menekülő elért egy régebbi, íves falazatú fülkét. János intett, hogy álljanak meg egy pillanatra, amíg L656 a vakvonalat kémlelte a műszerével. A lámpa halvány kévéje a nedves, málladozó téglákat pásztázta.
János közelebb lépett az idős asszonyhoz, és óvatosan megfogta a könyökét, hogy megtámassza. A mozdulatban jóval több volt puszta bajtársi figyelemről: a korábban G534-es kóddal jelölt férfi tekintete tele volt csendes, féltő aggodalommal. Megperzselt kesztyűjével gyengéden igazította meg a Nagymama vállán a kopott kendőt.
– Bírja még, Anna? – kérdezte halkan, a régi nevén szólítva őt, amit a lakószektorokban már évtizedek óta senki sem merett kiejteni.
– Ne nevezz így, János – suttogta a Nagymama, és gyorsan elhúzódott, miközben ijedt pillantást vetett a sötét alagút felé. – A kolónia napirendje és törvényei tiltják a személyes kötődést. Tudod jól, mi jár az ilyen figyelemért.
A hangja azonban megremegett. Bár a megszokott félelem és az elvárások szigorú távolságtartásra kényszerítették, ujjai egyetlen rövid, elfojtott másodpercre mégis ránehezedtek János karjára, viszonozva a törődést. János lemondóan, mégis megértő gyengédséggel bólintott.
Alinda a nyirkos falnak támaszkodva figyelte őket. A lány mellkasát különös melegség járta át a fojtogató gőzben. Bár a kolónia rideg gépezete mindent megtett, hogy az embereket puszta erőforrássá fokozza le, most tisztán látta: a tiltott gondoskodás szikrája a legsötétebb járatokban sem aludt ki.