A C-szektor emléke

A rozsdás vaslépcső tetején egy kiszélesedő, homályos folyosóra érkeztek. A C-szektor lezárt járataiban a kolónia megszokott, gépies kattogása elhalkult, helyét a szellőzőből áramló levegő lágy morajlása vette át. A porral borított betonfalakon régi, elmosódott feliratok sora húzódott: kézzel festett betűk, amelyeket még a rendszer szigorának bevezetése előtt hagytak ott az első lakók.
Alinda közelebb lépett a legépebb felirathoz, és végighúzta ujját a hideg betonon. A málló festékréteg alatt szavak rejtőztek a közösségről, a szabad döntésről és a felelősségről – olyan fogalmakról, amelyeket a pedálfülkék világában rég felváltottak a teljesítményértékek és az energiaidők.
– Nem a megtermelt áram mérte az embert – mondta halkan a 84-es alany, ahogy megállt a lány mellett. A férfi tekintetéből eltűnt a korábbi fásultság, helyét a megértés komolysága vette át.
János a folyosó elágazásánál őrködött, fél szemmel Alindát figyelve. A lány ebben a pillanatban értette meg igazán a belső átalakulást: a kolónia szabályai között a létezés csupán biológiai fennmaradás volt. Emberré az emeli őket, ha a félelem ellenére is képesek kiállni egymásért, és a saját akaratukból hozzák meg a döntéseiket.
Nagymama csendesen Alinda vállára tette a kezét. A menekülők lassan továbbindultak a C-szektor mélye felé, maguk mögött hagyva a kolónia elnyomó csendjét.